- Kereső
- Archívum
- Iratkozz fel
Mert miképpen a fáról, azonképpen az emberről sem tudsz semmit, ha életét szétszakítod folyamatában, ha változásaira darabolod. A fa nem mag, nem vessző, hajlékony törzs, majd végül kiszáradt rönk. Nem kell részekre bontani ahhoz, hogy megismerd. A fa az az erő, amely lassan magába öleli az eget. Akárcsak te, kis emberpalántám. Isten a világra hoz, nagyra növeszt, aztán sorjában vágyakkal, megbánásokkal, örömökkel és szenvedésekkel, haragokkal és megbocsátásokkal ajándékoz meg, s végül magához szólít. De te eközben nem vagy sem az a bizonyos iskolás gyerek, sem az a hitvestárs, sem az az aggastyán. Hanem az vagy, aki beteljesedik. És ha fel tudod ismerni, hogy az olajfa törzséhez jól odanőtt szélrázta ág vagy, akkor az örökkévalóságot fogod ízlelni változásaidban. És körülötted minden örökkévalóvá lesz. Minden, a daloló forrás, amely enyhíteni tudta atyáid szomját, a szemek csillogása, amikor szerelemesed majd rád mosolyog, az éjszakák üdesége. Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt.
Vannak azok a keserűen tiszta pillanatok, amikor döntesz, veszed a kabátot, kulcsrazár, indulás... Nah, ez az indulás... Néha persze hazacammogsz, erőt gyűjtesz, és újrakonstruálsz, hogy újra kimenj... S ott van a kint és a bent töltött idő? Melyik a valós, mi a fontosabb? Nincs hierarchia, azt hiszem... Talán épp az a fontos, ahol vagy, a kint és a bent, de persze közben a jelen múlékonyságára építem a jövőt... A következőt... A kint-eket vagy a benteket...
Aztán azon morfondírozom, hogy az ember kint vagy bent? Álarcok, mosolygó tekintetek mögé bújtatott, egyébkként csupasz szigetek... És ez akkor sem igaz, nincs sziget... A szigetet a tenger nyaldossa, partja van, érintkezik...
Van egy barátom, aki szerint az ember alapvetően rossz... nem hiszem, de értem, mire gondol... Illetve tudom, hogy nem rossz, csak ez a kint és bent sokszor felcserélődik, összemosódik...
